A végtelen rettenete
Richard Dawkins, Isteni téveszme című könyvét olvasgatva belém hasított a végtelen rettenete.
Aki átélt hasonlót az pontosan tudja mire gondolok. Amikor az agyunk rááll egy olyan gondolatfolyamatra, ami egy végtelen hurokba csavarodik, hirtelen összeugrasztja a gyomrunkat, és azt érezzük, hogy ezt a gondolatot azonnal abba kell hagynunk, mert ha nem tesszük, nyomban megőrülünk.
Nekem ez most az univerzum születése kapcsán indította be a jól ismert torokszorító, majdnem pánikrohamban végződő, sötét szobában a falra spirálokat rajzoló megszállott őrületét vizionáló állapotot.
Döbbenetes felismerésbe torkollott az érzés. Egyrészt az őrült képét felváltotta egy végtelen spirálon meditáló nyugodt, derűs zen szerzetes képe, másrészt rájöttem hogy az emberek miért ragaszkodnak az isten ideájához.
A végtelenséget megállító egyedüli „parafa dugó” maga isten. Ha nem tudjuk épp ésszel feldolgozni a végtelen (=őrület) torkába való betekintést, akkor kell egy szimbólum, ami megállítja a végtelent. Ez a védő pecsét isten.
Feltehetőleg az ateizmus mém szépen lassan fel fogja emészteni a monoteista mémet. Előtte valószínűleg lesz egy (vagy több) nagy üldözés (népirtás), mint ahogy ennek előjelei már látszódnak az USÁban, de a végeredmény az lesz hogy a monoteista istenek zeusz és barátai sorsára jutnak.
Alapvető filozófiai paradigmaváltás előtt áll az emberiség. A társadalmilag elfogadott ateizmussal vállaljuk azt, hogy belenézünk a végtelen spirálba, és az ott található rettenettel szembenézünk.
Csak remélni tudom, hogy a rettegés miatt nem ömlik ránk a kultúránkból fakadó bűntudattal vegyes önutálat, ami visszahajt minket egy felsőbb tudat biztonságot jelentő rabigájába, hanem tudunk derűs nyugalommal szemlélni egy végtelen (és emiatt talán értelmetlen -?-) világegyetemet.
