Eszembe jutott a repülő feltalálása. Sokáig feldolgozhatatlan volt az ember számára a repülés. Ikarosz mítosza arra próbált figyelmeztetni, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, mert jó úgysem fog származni belőle. Ennek ellenére az emberek tovább pörgették ezt a gondolatot, és ami anno lehetetlennek, vagy misztikus tabunak számított, egyszer csak valósággá vált. (Hozzátenném, ezzel az aktussal az evolúciót is új megvilágításba helyeztük, mert nem a kezünket deformáltuk szárnnyá - lásd denevér - hanem építettünk szárnyakat).
















Valahogy így vagyok a halhatatlansággal is. Most még szinte elképzelhetetlenül sok problémát vet fel, de mégis a bennünk rejlő alapvető vágyódás miatt ki fogunk rá találni valami megoldást.

Ahogy a repülés egy idő után mindennapossá és elfogadottá vált az évtizedek alatt, a halhatatlanság is bekerül a profán köztudatba. Valószínűleg kezdetben csak a kiváltságosok engedhetik meg maguknak, majd szépen lassan a köznép is élhet a lehetőséggel. Végül ha már valamilyen formában sikerül elérni, szembe találjuk magunkat egy sor új pszichológiai és társadalmi problémával.

Persze ehhez az kell hogy addig lehetőleg ne pusztítsuk ki magunkat.

Jogosan felmerülhet, hogy mennyire önző dolog ezekkel a távoli, teljesen életidegen kérdésekkel foglalkozni, amikor egy csomó valós probléma vár megoldásra amin gondolkozni lehetne (háborúk, éhezés, környezetszennyezés, bicikli utak stb...)

Nos valóban.

Véleményem szerint azonban ezek a problémák egymás mellett léteznek majd akkor is amikor beköszönt a halhatatlanság "kánaánja". Biztos hogy az emberiség megtalálja a módját, hogy hogyan csináljon neutronbomba méretű fenyegetést ill. fúziós reaktor szintű energiaforrást ebből az alapanyagból. Attól még hogy elérjük a halhatatlanságot, ugyanolyan emberek maradunk mint eddig. Persze az már megint más kérdés hogy mi számít emberinek bennünk? Bár erről inkább egy ezer évvel ezelőtt élt embertársunkat kéne megkérdezni, miután szétnézett a mai társadalomban.